Megkövesült élet.

Milyen idős a Föld?

Ezt a kérdést gyakran teszik fel. Sokszor a Föld búvárainak is, akik azonban vagy egyáltalában nem, vagy csak nagyon kelletlenül és kellő tartózkodással felelnek rá. Mert az az időmérték, amellyel a geológusok bolygónk multjának földtörténeti eseményeit mérik, valahogyan nem egyezik az időfogalmakkal. Semmiben sem hasonlít az évszámításhoz, amelynek segítségével a római birodalom virágzását vagy bukását ennyi és ennyi évvel Krisztus születése előtti vagy utáni időben rögzíthetjük, vagy amelynek segítségével megmondhatjuk, hogy az 1935. évi melbournei lóverseny pontosan 100 évvel azután volt, hogy Nürnberg és Fürth között megnyitották a vasutat.

A földtani időszámítás viszonylagos. Csak annyit akar kifejezni, hogy valamely esemény egy másik esemény előtt vagy után következett be, de nem célja és nincs lehetősége bármiféle felvilágosítást is adni arra vonatkozólag, hogy milyen időtartam választotta el a két eseményt. A geológus tudja például, hogy a stassfurti só fiatalabb, mint a limburgi kőszén. Ha azonban azt akarja meghatározni, hogy milyen hosszú idő telt el a só és a kőszén képződése között, akkor összehasonlításul megint csak két olyan esemény közti időtartamot tud felhozni, amelynek a tényleges időkülönbsége szintén ismeretlen előtte. Nincs meg az a megkívánt, abszolút időegysége, amellyel például a devon vagy a triász tartamát meghatározhatná. Legföljebb néhány olyan megfigyelése van, amelyek alapján arra következtethet, hogy a devon hosszabb ideig tartott, mint a triász.

Ebből a szempontból nagyon irigylésreméltó helyzetben van a természettan, mely a másodpere tört részeivel dolgozik, vagy a csillagászat, melynek a 300.000 km/sec-os fénysebesség igen bámulatos, de hálás egysége, amelynek segélyével százezeresztendős fényévekben kifejezhető távolságokkal dolgozhat, anélkül, hogy ezáltal a legkevésbbé is hitelt nem érdemlőnek, vagy megbízhatatlannak tűnnék fel.

Természetesen a földtan is törekedett arra, hogy a Föld korát nagyobb pontossággal határozhassa meg, mint eddig. Újabb időben nem remélt oldalról érkezett segítség a földtan számára: a rádióaktív jelenségekkel kapcsolatos számításokon nyugvó sokat ígérő és bizalomkeltő módszer. Így aztán remélhetjük, hogy szemlélődéseink ezirányban sem fognak mindíg bizonytalanok maradni.

A földtan gyermekkorában erősen tartotta magát a bibliai felfogás, mely szerint a Föld mintegy hatezer esztendős. Olyan felfogás ez, mely még ma is széles körökben talál hívőkre. Azok számára, akik a genezis által felsorolt családfákat és leszármazási táblázatokat kínos pontossággal tartották számon, nagyon felemelően hatott az a tudat, hogy "az ég és föld, a középpont és a gömb, a felhők és vizek, valamint az ember is 4004-ben Krisztus születése előtt, október 26-án reggel kilenc órakor teremttettek". Egyetlen egy geológus sem merte volna - de nem is lett volna szabad - a Föld "bűnlajstromát" ilyen pontosan utánaszámítani. Ezek a pontos számítók csak annyiban voltak sajnálatraméltóan hanyagok, hogy nem közölték, vajjon nyári vagy téli időszámítás, greenwichi vagy középeurópai idő szerint adták meg adataikat! Az a tény azonban, hogy a mult század geológusai - és pedig nemcsak a jelentéktelenek - szilárdan hittek ebben az elképzelésben, lehetetlenné tesz számunkra minden gúnyos mosolyt.

Mikor azután a földtan ezt a néhány évszázadot elégtelennek találta ahhoz, hogy olyan jelenségeket, mint a Colorado Nagy Szurdoka, vagy a Niagara-vízesés, megmagyarázzon, és becslései közben könnyen évmilliókhoz jutott, hűséges szolgái, talán éppen a materialisztikus világszemlélet hatása alatt, a másik határtalan végletbe estek. HUTTON például azt hirdette, hogy sehol sem találta meg a kezdet nyomát s a földtani történésekben seholsem lát véget.

Az első felfogást, mint teljesen elégtelent, ma már elejtették, mert senki sem teheti magáévá anélkül, hogy ezáltal ne kerüljön összeütközésbe a valósággal. Az utóbbi pedig éppúgy nem áll a kézzelfogható bizonyítékok alapján, s legföljebb spekulatív álmodozások jelszavaként használható. Annyi biztos, hogy a földtörténeti eseményeket nem lehet rövid hat évezredbe összesüríteni, viszont a végtelenségbe sem lehet kinyujtani.

E között a két szélsőség között, amelyeket ma már egy geológus sem tesz magáévá, vannak azonban önkényes becslések és hitelt érdemlőbb számítások.

Kiváló fizikusok komolyan kísérleteztek azzal, hogy a Föld gyanítható korát megállapítsák. Mikor módszereik és előzetes eredményeik a magasabb számtan bonyolult képleteinek és számításainak megtámadhatatlan jellegét vették fel, a geológus megadóan s egyelőre még egykedvűen vette tudomásul ezeket az eredményeket. De az első biztos eredmények felkeltették érdeklődését. Majd kevéssé örömteljes, de végül mégis csak termékeny viták következtek, mert a geológus sem azokkal a túl magas, sem pedig nagyon alacsony számokkal nem azonosíthatta magát, amelyeket az egyes kutatók egymás után nyilvánosságra hoztak. Megkezdődtek LORD KELVIN-nel, aki nagylelkűen arra az álláspontra helyezkedett, hogy a Föld kora legfeljebb mintegy 20 és 40 millió év között lehet. Ezt a számítást azonban, minthogy a DARWIN értelmében vett szerves fejlődés ily rövid idő alatt nem jöhetett létre, csakhamar elvetették. És midőn a csillagászok a táguló világegyetem elméletében arra a meggyőződésre kényszerültek, hogy a Föld már legalább néhány milliárdnyi évet hordoz a hátán, akkor megint csak a geológusok voltak azok, akik vonakodtak ezt a milliárdos életkort elfogadni. Ugyanis egyszerűen nem igaz az, hogy minden történést meg lehessen magyarázni, csak elég tékozlóan és felelősség nélkül kell bánni az idővel.

A hírhedt kérdésre azonban, az egymásnak ellentmondó és csak a földtan túl hosszú vagy túl rövid tiltó szavai által korlátozott becslések közben, mégis adhatunk előzetes, ha nem is végleges választ. A Föld idősebb negyven millió évnél, de fiatalabb a beláthatatlan évmilliárdok által megadott kornál.

Úgy látszik, a geológusok felelősek a két szélsőséges becslésért. Ezért feltehető, hogy olyan módszerek birtokában vannak, melyek alapján a más tudományágak segítségével nyert adatokat elfogadhatják vagy elvethetik s amelyek ezenkívül elég hiteleseknek is tűnnek. Ezeknek a földtani elképzeléseknek jellegzetes egyszerűsége azon a feltevésen alapul, hogy a változások, amelyek bizonyos jelenségekben ma bekövetkeznek, a földtörténeti multban nagyjából hasonló sebességgel mentek végbe. De ebben az egyszerűségben vannak a hibaforrások is! Ezért kell tehát valamennyi, vagy legalább is majdnem valamennyi kormeghatározást kellő fenntartással fogadni. Mert alig hihető, hogy amikor a Föld nyughatatlansága általános volt - pour les besoins de la cause -, éppen ezek a sebességek maradtak volna változatlanul az idők folyamán. Azonban, amikor a számok ilyen tekintélyes nagyságrendűek, amikor nem 4 vagy 4000 évről, hanem évmilliókról van szó, megengedhetjük magunknak, hogy az említett pontatlanságok fölött nyugodtan napirendre térjünk.

Világítsuk meg most ezt néhány nagyon egyszerű példával. Így, ha azt tesszük fel, hogy mindazok az üledékek, amelyekről a sziklák története című fejezetben megemlékeztünk, mondjuk a 100.000 méteres tekintélyes vastagságot érik el, s ha most még ismerjük azt az időt, amely alatt manapság a hasonló kőzetek képződnek, akkor azt az időt, amely az első kőzetrétegek keletkezése óta eltelt, nagyon egyszerűen, tört formájában fejezhetjük ki. 100.000 osztva a jelenleg észlelt sebességgel... s máris előttünk a Föld pontos születésnapja, amelyet minden iskolásgyermek kiszámíthat, ha kedve van az osztást elvégezni. Azonban, most következik a de! Az első csapda máris előttünk áll, midőn a jelenlegi üledékképződési sebességet akarjuk meghatározni, hiszen ez a Nílus deltájától kezdve a jeges tengerekig nagyon változatos, ma csakúgy, mint a multban is. A második baj meg a földkéreg mozgásaiban leselkedik ránk. Ezek annyi szabálytalanságot hoztak létre a kőzetek sorozatában, annyi képződményt eltüntettek, hogy a megadott 100.000 méteres vastagság már eleve nagyon valószínűtlen.

Egy másik, hasonló számítás azon a be nem bizonyított feltevésen alapszik, hogy az óceánok vize eredetileg édes volt s a sót csak a földtörténeti idők folyamán szállították bele a folyók, melyek útjuk közben ezt a sót a kőzetekből kioldották és magukkal vitték. Már 1720-ban felállítottak egy egyenletet, mely talán egyszer, ha a ma még megfoghatatlan és kiszámíthatatlan mennyiségeket be tudjuk helyettesíteni, valamilyen eredményt szolgáltat. Ez az egyenlet a következő: Az óceánok összes sómennyisége osztva a folyók által évenkint behordott sómennyiséggel egyenlő az óceánok korával.

1899-ben végezték az első számításokat, amelyek alapján megkísérelték az óceánok sómennyiségét s így a Föld korát meghatározni. Az eredmény elég jól ütött ki bolygónkra nézve, amennyiben szerinte Földünk 90 millió éves volna, ami a későbbi számadatokhoz képest még elég kellemes kornak mondható. Ma azonban a geológusok már inkább azon felfogás felé hajlanak, hogy az óceánok sótartalma, legalább is részben már eredetileg bennük volt. Így aztán ez a számítási elmélet is megbukott. Azonban ennek ellenére is akadt vállalkozó szellem, aki tekintetbe vette az újabb felfogásokat is az óceánok sótartalmát illetőleg, s 1929-ben mégegyszer megpróbálkozott a számításokkal ezen az alapon. Bármennyire is óvatos volt azonban számításaiban, a Föld mégis elvesztette közben ifjúsága varázsát s tekintélyesen megöregedve, 400-600 millió éves korral került ki ebből a számításból!

Ezeknek az egymástól annyira távol fekvő eredményeknek a nagyfokú változatossága, meg a nagyon is ingatag számítgatások annak a felismerésére kényszerítenek bennünket, hogy még túl bizonytalan minden feltevés Földünk korát illetőleg. Nemrég még egyenlő valószínűséggel becsülhették néhány tíz- vagy néhány százmillióra.

A rádiumnak és tulajdonságainak felfedezése olyan módszert szolgáltatott, melyet különös figyelemmel kell üdvözölnünk. Úgy látszik, hogy ez a módszer valóban változatlan sebességeket mér. Minden új adata feltűnő pontossággal igazolja a már elért eredményeket. Közismert tény, hogy az uránelem nagyon lassan lefolyó rádióaktív folyamatok során egész sereg más elemre bomlik, egyebek között héliumra és ólomra. A rádióaktív úton keletkezett ólom megkülönböztethető az ásványokban előforduló közönséges ólomtól. Ha már most valamely urán tartalmú kőzetben, amelyről tudjuk, hogy mely földtani korszakba tartozik, héliumot és ólmot találunk, akkor a hélium és ólommennyiségnek a még jelenlevő, el nem bomlott uránhoz való viszonyából és a bomlási sebességből kiszámíthatjuk az időt, amely ennek az urán tartalmú kőzetnek a keletkezése óta eltelt, illetőleg következtethetünk annak a földtörténeti korszaknak a korára, amelyből az illető kőzet származik. Így például, ha egy ásványban 280 milliószor annyi héliumot és ólmot találunk, mint amennyi benne egy év alatt keletkezhetik, akkor annak e legegyszerűbb (csak közelítő) számítás szerint legalább 280 millió évesnek kell lennie.

Ennek a módszernek első eredményei ahhoz a meglepő valószínűséghez vezettek, hogy a régebben elképzelt földtani évmilliókat jócskán meg kell sokszorozni. Az archaikus kőzetek rádióaktív ásványainak elemzései azt mutatják, hogy a földtani erők már legalább másfélmilliárd év óta működnek. S ezek még csak nem is a Föld első megszilárdulási kérgének kőzetei!

De bármennyire csábítónak tünjenek is ezek a számítások, tökéletes pontosságukat még nem sikerült beigazolni. Hiszen pontosságuk azon a - természettanilag természetesen jól alátámasztott - feltevésen nyugszik, hogy a rádióaktív bomlás sebessége a földtörténeti idők folyamán változatlan maradt.

Így azután barátságos vitában állanak egymással szemben a természettan művelői a Föld búváraival. Az előbbiek azt akarják bebizonyítani, hogy az archaikus idők kezdete óta legalább 1600 millió év telt el, míg a Föld búvárai számos, bár nem mérhető tény alapján viszont azt állítják, hogy ezt az időtartamot legalább 500 millió évre becsülhetjük. Az idő azonban halad, a tudomány gyarapszik, s később egyszer talán majd megtudjuk, ki jutott legközelebb az igazsághoz.

Már olyan tiszteletet parancsoló számmal is, mint az 500 millió év, értelmetlenül áll szemben felfogó képességünk. Más eszközökre kell tehát támaszkodnunk, hogy továbbsegíthessük képzelőerőnket. Gondoljuk valónak azt a kettős szempontból is ábrándos feltevést, hogy az egész földtörténetet, kezdve az archai időktől, napjainkig filmre vették. Pergessük le most ezt a filmet olyan hosszú előadásban, mely pontosan 24 óra hosszat, éjféltől éjfélig tart. Akkor az első tizenkét órát a legkorábbi idők rejtelmeinek szentelnők, annak a kornak, amelyről még ma sem tudunk semmit. A már előzőleg említett Atikokaniá-nk csak déltájban jelennék meg a filmen. Az ókor, számunkra oly furcsa élőlényeivel, további nyolc órát venne igénybe s már körülbelül éjjel negyed tizenkettő volna, mire a középkor rejtélyes óriásgyíkjai letűnnének a vászonról. Ennek a valószínűtlenül hosszú filmnek utolsó háromnegyed órája alatt az újkor jelenne meg előttünk. S öt másodperccel éjfél, vagyis a film befejezése előtt jelennék meg végre először - az ember!

Az emberiség történelme a földtörténet huszonnégy órájából csak öt másodpercre terjed. Mily végtelenül elenyésző, rövid idő ez!

Minden összefügg egymással

A Földben és Földön végbemenő földtani változásokat a valóságban különféle befolyások állandó változása kormányozza. Harmonikus összjátékukban állandóan változtatják Földünk arculatát. Egy jelenséget sem ragadhatunk ki sokszáz más közül, amelyekkel a legszorosabban összefügg. Persze, ha valaki a szigorú korlátozás elefántcsonttornyába akar bezárkózni, akkor talán kibogozhatja elméletileg megtámadhatatlan módon valamely történés fejlődését, mihelyt azonban csak egy kis hasadékot is nyit a bezárt tornyon, miáltal távolabbi horizontok is láthatókká lesznek, máris keserves csalódás fogja érni egyoldalú elképzeléseivel.

Az egysejtű lénytől az összetett felépítésű emberig való fejlődés során, az állatok és növények csak látszólag haladtak a maguk útján. A valóságban ez a szerves fejlődés csak része annak a mindent átfogó természeti fejlődésnek, amely körülöttünk végbemegy. Csak a növény növekedését megfigyelni, már egymagában kiválogatást jelent. Azt jelenti, hogy ezt az egy jelenséget kiragadjuk az általános érvényű természeti törvények, az általánosan ható erők köréből, melyek a növényt éppen annyira növekedésre serkentik, mint a talajt, a levegőt, a földet és a vizet.

Az egész természetben a ritmikusan lezajló mozgások uralkodnak, melyek mindenütt sajátos formákban és jelentőségben nyilvánulnak meg. A természet hullámzásában, az élő vagy holt anyag keletkezésében és elmúlásában egyaránt érvényesül bizonyos irányzat, törekvés a magasabb és tökéletesebb felé, s ott, ahol minden kézzel fogható, minden valóság elmúlik, eltűnik, megmarad - az örök ritmus, amely azt, ami létrejön, gyarapodásra serkenti s elmúlásra! Csak a változás örök!

Ezen meggondolások világánál a valóban létező, maga a lét, tulajdonképen nem más, mint egyensúlyi állapot. A születés és halál nem más, mint ennek az egyensúlyi állapotnak a zavarai. Olyan könyvben, mint ez is, sajnos, először kőzetnek kell tekinteni a kőzetet s csak azután tárgyalhatjuk azokat az erőket, melyek, mindegyik a maga módján, ezeket a kőzeteket megtámadják. S nem vázolhatjuk föl minden egyes alkalommal azt az összefüggést, mely a kőzet keletkezését elmúlásával hozza kapcsolatba. Mindkét jelenség annak a mozgásnak a megnyilatkozása, amelyben valamennyi erő céltudatosan együtt működik. Mindkettő csak a mozgás egy-egy pillanatát tárja elénk. A hegység lepusztulása s új üledékek nyugodt felhalmozódása egyaránt hozzátartozik a hegység óriási arányú építményéhez. Mihelyt a születő hegység a tenger színe fölé emelkedik, máris megkezdődik a letarolás pusztító munkája, de megkezdődik egyúttal a hegylejtők aljában új rétegnek és a Föld nyughatatlansága következtében - újabb hegységnek felépítése.

A lehordás és felépítés örök körforgását tehát nem szabad a mozgás ciklusától elválasztanunk. Sok más egyéb körfolyamattal együtt egységes egészet alkotnak. Ez a bevezetés legyen itt tehetetlenségünk beismerése. Ihletett költőnek kell lennie annak, aki csodálatunkat tudja felkelteni az egész iránt. Célkitüzésünk, hogy soraink mindenki számára érthetők legyenek, sajnos arra ítél bennünket, hogy csak a holt részletekkel foglalkozzunk. Mindenesetre jobb a látottat megérteni, mint a meg nem értettet - ha talán csodálattal is, de - értelmetlenül megbámulni.

A Föld felületén kőzeteket találunk, különböző településben, különböző sajátságokkal. Vannak homokkövek, mészkövek és más mindenféle kövek, vannak rétegesek és nem rétegesek.