Az Óceán

A Föld arcáról alkotott képünknek alapja az a térkép, melyet ifjúságunkban kényszerből, később pedig rendszerint véletlen folytán nézegetünk. Néhanapján ma is elővesszük az atlaszt, ha keresztrejtvényünk utolsó szavát másként nem találjuk, vagy pedig egy hajót vagy repülőgépet követünk gyors útján. Ilyenkor többnyire feltűnik, hogy akárhány távolságot másképen képzeltünk el, vagy pedig, hogy egyik-másik partvonalnak a lefutása másként él emlékezetünkben, mint ahogy azt most a térképen látjuk, noha a politikai határok minden változtatása ellenére is még mindíg ugyanolyan maradt, mint amilyen ifjúságunk idején volt. Ilyenkor rendesen hosszabb ideig nézegetjük atlaszunkat, mint ahogyan eredetileg szándékunkban volt.

Az ilyen élmények a Föld teljes nyugalmának benyomását keltették bennünk. A Föld arca világosan, mint megmásíthatatlan egész áll előttünk. A világrészek meglehetősen szeszélyesen és takarékosan szétszórva látszanak a sokkal nagyobb vízfelületen, mely a Föld egész felületének több mint kétharmadát foglalja el. Ezt a nyugalmat semmi nem zavarja meg, még az Atlantisz-mondának legendás drámája sem, noha ez oly szigetet emleget, mely nagyobb volt, mint Ázsia s mégis a dühöngő tenger martalékává lett egyetlen egy viharos éjszakán. A monda fenyegető intése, hogy a tenger azóta hajózhatatlan ott, ma már legfeljebb csak az álmodozó költőt bilincseli le - számunkra azonban csak annyit bizonyít, hogy a régi hitregéknek még korunkban is sajátságos vonzereje van.

És mégis! A Föld történetéből a földbúvár oly sok valóságosan elsüllyedt Atlantiszt ismer, hogy előtte ennek a legendának nagymértékű a tudományos valószínűsége, különösen akkor, ha eltekintünk azoktól a költői szabadságoktól, melyeket PLATO megengedett magának ez esemény leírásában. Nagyon valószínű, hogy a költő képzeletében ott éltek az emlékezések különböző geológiai eseményekről, földrengésekről, nagy áradásokról, s hogy ezeket valamely élő valósághoz akarta kapcsolni, ennélfogva a történeti időkbe helyezte az eseményt, és görögöket, egyiptomiakat tesz meg az Atlantisz pusztulásának szemtanuivá, amikor a legjobb harcosok közül 9000 pusztult el.

9. kép. A nagy vízfelületek félgömbje.

Akárhogy álljon is a dolog, itt van most előttünk a térkép, a szárazulatok és tengerek eloszlásával, s ebből a térképből sok mindent olvashatunk ki, ami nyugalmunkat jogossá teszi. Először is magunk előtt látjuk az északi sark körül a nagy szárazulatok tömegét, a déli sark vidékén pedig a leghatalmasabb vízfelszínt. A szárazföldnek és a tengernek ez az ellenlábas elhelyezése még külön is kihangsúlyozódik azáltal, hogy közvetlenül az északi sark körül fekszik az Északi Jeges-tenger, ellenben a déli sark körül az Antarktisz szárazulata. A földfelszín felépítésének szabályos mivoltát még jobban kidomborítja a szárazulatok háromszögű alakja: valamennyi kontinens alapjával az északi sark, csúcsával meg a déli sark felé mutat (9. és 10. kép).

10. kép. A nagy szárazulatok félgömbje.

Ebből a törvényszerűségből minden időben arra következtettek, hogy a nagy óceáni medencék helyzete a földtörténet folyamán mindvégig változatlan maradt, s hogy a szárazföld mai alakja és helyzete olyan egyensúlyi állapotra utal, amelyhez a Föld már a régmúlt időkben alkalmazkodott. Más szóval feltették, hogy amikor a Föld keletkezett, mindjárt elváltak a könnyű és nehéz tömegek. A nehezebb tömegek lesüllyedtek és az óceáni medencéket alkották, ellenben a könnyebbekből a szárazulatok oly alakban létesültek, ahogyan nagy vonásokban ma is látjuk. Ez a felfogás nagyon emlékeztet arra a már említett új feltevésre, hogy az óceánok feneke a nehéz simából, a szárazulatok pedig a könnyű sialból épültek fel.

Az óceánok állandóságának ez a törvénye eredeti szigorú fogalmazásában csak kevés követőre talált. Hiszen a Föld története számos példát szolgáltatott arra vonatkozólag, hogy a tenger és a szárazulat eloszlása az idők folyamán sok lényeges változáson ment már át. Kétségtelen tény például, hogy a régebbi időkben volt olyan tenger, mely az Atlanti-óceánt a Csendes-óceánnal összekötötte s amely Spanyolországtól kezdődőleg az Alpok mai területén keresztül egészen a Molukki-szigetekig terjedt. Sok más jel meg arról tanuskodik, hogy valaha szárazföldi összeköttetés állott fenn Nyugat-Európa és Észak-Amerika között. Bizony a Föld arculata az idők folyamán nagy változásokon ment keresztül s a régi elméletet nem fogadhatjuk el minden további nélkül. Másrészt azonban annyi jelenség szól az óceánok bizonyosfokú állandósága mellett, hogy mégsem ejthetjük el teljesen.

A szárazulatokon úgyszólván alig találunk olyan üledékeket, melyek mélytengerben képződtek. Ebből arra kellene következtetnünk, hogy éppen azok a képződmények, melyek valaha mélytengerből jöttek létre, ma megint a víztől borított területeken vannak. Ez a véletlen sokkal valószínűtlenebb, mint az az egyszerű feltevés, hogy a mélytenger mindíg mélytenger maradt.

Ezért az eredeti elméletet olyan irányban bővítették ki, hogy egyes eltéréseket simán meg lehessen magyarázni. Főleg az amerikai földbúvárok képviselik azt az újabb álláspontot, hogy az óceánok a legrégibb idők óta állandóak. Az Indiai-, Atlanti- és Csendes-óceán olyan mélytengeri medencék, melyek mindenkor megvoltak s melyekből a földtörténet különböző időszakai folyamán sekélyebb, nem nagy mélységű tengerágak indultak ki, hogy bizonyos szárazföldi területeket elöntsenek.

A tengernek ezek az előnyomulásai, mint a tudomány nyelvén mondjuk, transzgressziói alkották a beltengereket, melyek a tenger visszahúzódásával, a regresszióval megint szárazra kerültek.

Az óceánok változatlansága tehát helyet adott a néhány mély medence állandóságának. Ezen a még mindíg merev állandósági elméleten kívül vannak más felfogások is, amelyek nagyobb mozgásszabadságot engednek meg. Ezek a földkéreg csak néhány gyönge zónájának állandóságát fogadják el. E gyönge zónák ma lehetnek óceánok, de a következő földtörténeti idők folyamán már olyan területek, melyeken hegységek keletkeznek. Meg kell még emlékeznünk a szárazföldi hidak elméletéről is, amelynek valaha számos követője volt, ma azonban már csak egyetlen védelmezője van s várja, hogy újra felelevenedhessék. Talán hiába várja, de hiszen éppen ez a szeszélyes sors teszi az eszmék harcát oly érdekessé és vonzóvá!

Ez az elmélet legegyszerűbb formájában tagadja az óceánok állandóságát. Felteszi ugyanis, hogy ott, ahol ma óceánok vannak, valamikor szárazföldek emelkedtek, melyek mint rögök a mélybe süllyedtek s a mai mély medencéket alkotják. Az Atlanti-óceánt és az Indiai-óceánt fiatalabbnak tartják, mint a Csendes-óceánt. Mások meg éppen a Csendes-óceán magas korában kételkednek s azt állítják, hogy ennek helyén csak a fiatalabb geológiai időkben süllyedt le a pacifikus szárazföld. Az óceánok állandóságának és a szárazföldi hidaknak elmélete között tehát a harc nem is annyira az óceánok keletkezése, mint inkább az óceánok kora körül forog. A szárazföldi hidak elméletének védelmezőit optimizmusuk, amelyet más tudományágakból származó néhány szellemes következtetés még támogatott, oly messze vezette, hogy az egész óceán-problémának a fejlődését nagyon kényes irányba fordították. A geológusok "elsüllyesztettek" kontinenseket, számszerint négyet, csak azért, hogy a mély medencék létrejöjjenek. Más oldalról viszont ezt az elsüllyesztést célszerű segédeszköznek vették, mellyel egészen más jelenségeket lehet megmagyarázni.

Ha valamely állatfaj két egymástól messze fekvő területen fordul elő, akkor egyik pontról a másikra való vándorlásának valamiféle szárazföldi hídon át kellett végbemennie. Ennek a szárazföldi összeköttetésnek a két különböző terület között meghatározott méretűnek kellett lennie. Fennállását csak az állatfajok vándorlása idejére teszik fel; utána akár meg is szűnhetik. Nem nagyon védekezhetünk azon benyomás ellen, hogy eddig talán túlságosan is önkényesen építették fel ezeket az összekötő hidakat. Minthogy pedig az elmúlás ősi törvénye szerint a régi helyet ad az újnak, a szárazföldi hidak letűnő elmélete helyet ad WEGENER ALFRÉD sokoldalú elméletének, amely éppen az állatok vándorlásának és elterjedésének szellemes magyarázatában találta meg egyik legerősebb pillérét. A Wegener-féle elmélet nagy vonzereje éppen abban áll, hogy sok különböző kérdést egyetlenegy alapgondolat segítségével old meg. A megoldás talán nem mindíg egészen kielégítő, de nagyvonalúsága és egyszerűsége számos ellenzőjét is óvatosságra inti, s még bennük is elismerést ébreszt!

Az elméleteknek és feltevéseknek egész sorozatával ismerkedtünk meg eddig - néha talán kissé túltömör formában -, ennélfogva most már azon benyomás ellen kell védekeznünk, hogy a földtan végül is nem más, mint önkényes elképzeléseknek zavaros halmaza, amely a be nem avatottat végül is arra a nézetre vezeti, hogy a tudósok maguk sem tudnak erről semmit! S igaz, hogy minél súlyosabb valamely probléma, annál nagyobb az elméletek száma. De itt is igaz a régi közmondás: Du choc des idées jaillit la lumière. Amit szabadon talán úgy fordíthatunk le, hogy az igazság ott van, ahol az elméletek végül találkoznak.

Ha tehát valaki az óceánok keletkezése iránt érdeklődik, akkor a becsületes válasz csak így hangozhatik: egyik ezt mondja, a másik azt, mivel a történések közvetlen megfigyelése, legalábbis jelenleg, még nem lehetséges. A megnyugtató választ csak azon a napon kaphatjuk meg, amikor végre előttünk lesz már az óceánok fenekének földtani térképe. Addig azonban a Föld búvárának történetírása hiányos, mert a földfelület háromnegyed része a közvetlen megfigyelés szempontjából hozzáférhetetlen számára.

A felsorolt elképzelések azonban mégsem puszta kitalálások! Valamennyinek közös alapötletei vannak, amelyek egyre inkább az előtérbe nyomulnak - miközben bizonyos helyesbítéseken kell keresztülesniük -, míg végül is olyan világos elképzelés jön létre, mely további elgondolások alapjául szolgálhat.

Így alakult ki az óceánok szigorú állandóságának törvényéből a földkéreg gyenge zónáinak többé-kevésbé állandó mivoltáról szóló tan. És ez a gondolat nemcsak azokkal a nagy változásokkal van összhangban, amelyeken a Föld a tenger és szárazulat eloszlása tekintetében az idők folyamán átment, hanem összeegyeztethető a süllyedő kontinensek elméletével is! Legalább is annyiban, amennyiben az elmélet az elsüllyedt szárazföldi hidakra szorítkozik, amelyeknek egyedüli hivatása bizonyára nem csak az volt, hogy egyes állatfajok kontinensek közötti elterjedését lehetővé tegyék. Hiszen azok a túlzások, amelyekbe a szárazföldi hidak elméletének védelmezői beleestek, végül is nem szolgálhatnak okul arra, hogy az elsüllyedés lehetőségében kételkedjünk.

Nézzük az esetet anekdotikus megvilágításban: Az a nyílás, amit NEWTON szobája ajtajába fűrészeltetett, csak azért, hogy macskájának nagyobb szabadságot engedjen, s átjutását az egyik szobából a másikba megkönnyítse, ilyen megengedhető szárazföldi hídnak tekinthető. Midőn azonban macskái szaporodtak, NEWTON ugyanannyi apró lyukat vágatott ajtajába, ahány kis cicája volt - s ezzel olyan túlzásba esett - amely mosolyt csal arcunkra.