A természet
Semmi sem olyan természetes az ember számára, mint maga a természet. Azonban nem filozófiai értelemben természetes – azaz, hogy minden megfeleljen az evolúciónak és az isteni törvény jól kidolgozott tervének –, hanem emberi értelemben, vagyis hogy minden az embert szolgálja. Minden csak őérte van, azért, hogy mindenből hasznot húzhasson.
Minden, ami együtt él velünk a természetben, a rendelkezésünkre áll. A köveket minden további nélkül felhasználjuk, a növények azért vannak, hogy megegyük őket, vagy valamilyen tárgyat készítsünk belőlük, az állatokat – természetesen – megesszük, vagy pedig különféle munkákra fogjuk be. A föld azért van, hogy az általunk elvetett magok kicsírázzanak benne, vagy azért, hogy minél hamarabb és minél kisebb erőfeszítés árán bocsássa rendelkezésünkre rejtett kincseit. Sőt, olyat is hallottunk, hogy a csillagok valójában lámpások az égen, amelyeket azért aggatott fel a Jóisten, hogy éjszakánként az embernek világítsanak – ha ez költészet, akkor nincs is szebb ennél. De ha csak haszonelvűség – amitől nagyon is tartok –, akkor azt állítjuk ezzel, hogy a csillagoknak muszáj fényleniük és világítaniuk, mert az emberek, vagyis AZ EMBER, a „teremtés koronája”, nem lát jól a sötétben...
Mintha a látszat elvakított volna bennünket, így aztán messze kerültünk attól, hogy tanuljunk a természet nyitott könyvéből. A legkisebb könyörület nélkül tesszük tönkre lapjait és borítóját, de hasznára nem válunk.
A természet az a természetes környezet, ahol a jelenleg szükséges tapasztalatokat megszerezhetjük. Ebben a világban nemcsak az ember él, kísérletezik és fejezi ki önmagát, hanem a kövek, a növények, az állatok és az égitestek is... Az evolúció hosszú létráján az emberi szint csupán egy a sok közül. És ki tudja, nem léteznek-e más lények is a természetben, amelyek magasabb rendűek az embernél, csak éppen nem vesszük észre őket? A kérdés az, hogy ha annyi mindent láthatunk, miért éppen azt nem látjuk, ami feljebb van nálunk?
Az anyagnak rengeteg, szinte megszámlálhatatlan megnyilvánulási formája létezik. Egyesek konkrétak és láthatóak, mások viszont kevésbé meghatározhatóak, és a szemünk sem érzékeli őket. Amikor a napfény beragyogja az eget és elvakít bennünket, mondhatjuk-e, hogy nincsenek csillagok? És amikor az éjszaka békés sötétjével beborítja környezetünket, és meglátjuk a csillagok ragyogását, mondhatjuk-e, hogy nincsenek színek? Vannak pillanatok, amelyekben egyes dolgok láthatóak, mások pedig nem. Vannak pillanatok, amelyekben bizonyos dolgok megnyilvánulnak, mások viszont nem. Mégis, mindegyikük él. Igen, csupán a pillanattól, valamint megfigyelési és megértési képességünktől, sőt fejlődési szintünktől függ, hogy észrevesszük-e őket.
Ahhoz, hogy megértsük, nem elég csak nézni a természetet. A megértés és a bölcsesség hiánya erősen korlátozza a látást. Annak az embernek, akinek az élet csupán az anyagi szinten való létezést jelenti, a természet néma marad. Annak viszont, aki belsőleg éledni kezd, a természet – ahogyan az előbb mondtuk, és előttünk is már oly sokan – egy nyitott könyv, az ismeretek felbecsülhetetlen tárháza. Ha csak úgy, közömbösen ránézünk egy falevélre, biztosan nem mond nekünk semmit, de ha figyelmesen szemléljük, sokat elárulhat. Ezernyi értelmes részlet fedi fel magát, amely világosan megmutatja a levél életének titkát. A szín, a forma, a méret, az erezet, az, ahogyan befogadja a levegőt és a fényt, mind élettel teli megnyilvánulások, és a falevél életfolyamatait irányító intelligencia jelei.
Valószínű tehát, hogy mi, a látszattól elvakított emberek, csakis azért nem látjuk a saját életformánknál magasabb formákat, mert a természetre egy tudatlan lény közömbösségével nézünk. Pedig ahhoz, hogy megértsük, elég lenne, ha felráznánk magunkat a mély álomból.
Ahogyan a kőben ébredezik a fa leendő mozgása, ahogyan a növényben már mozgolódik az állat leendő érzékenysége, és ahogyan az állatban megmozdul az ember leendő intelligenciája, ugyanúgy mozdul meg az emberben is a szellemi ember bölcsessége.
Az ég és a föld a természet színterei. A kettő között az élet számtalan formája nyilvánul meg. Az égből, a csillagok mély titkaiból kapják a kozmikus erőt, a jövő rejtélyét. A földön pedig egy másik rejtélybe, az anyag alakításának titkába, a múlt rejtélyébe eresztik gyökereiket. Platón szerint az élet minden megnyilvánulásában van egy kicsi az egyikből és a másikból is, egy kicsi az anyagból, és egy kicsi a szellemből. Vállunkon cipeljük keresztünket, amely az egyik és a másik rész közötti egyensúly elérését vetíti elénk.
A természetben minden lüktet és dalol. Semmi sem hallgat. Minden halad valami felé, minden beteljesíti a maga sorsát.
Ezért beszél Püthagorasz a szférák zenéjéről, a csillagok mozgásáról és arról a szimfóniáról, amelyet az égitestek forgása kelt.
A mi földi természetünk is lüktet és dalol. Ebben is vannak különleges hangok, amelyek saját mozgásuk ritmusából fakadnak. Hallgattátok már csöndben figyelve a természet neszezését? Nem az emberek létrehozta mesterséges természetről, nem a nagyvárosok és a gépek zajáról beszélek. Hallgattátok már a szél hangját, a falevelek susogását, a tenger morajlását, a körülöttünk szinte észrevétlenül nyüzsgő megannyi állat motoszkálását?
Azok, akik értenek hozzá, azt mondják, hogy a természet a Földön „F” hangon énekel... Zenei skálánk hét hangra épül: C, D, E, F, G, A, H. Ez a hét hang megfelel a hét alapszínnek. Az a hang, amelyet felfoghatunk, vagyis a természet hangja, a középső hang. Ugyanaz, mint az emberé, aki keresztre van feszítve a térben. Három hang van alatta, és még három felette, az út egyik része mögötte, a másik fele pedig előtte. Keveréke az egyiknek és a másiknak is. Ez a természet. Ha egy kicsit felráznánk magunkat, meghallanánk, amint dalol.
Az Őselemek cím ötletét Szabó Lőrinc Ima a gyermekekért című verse ihlette, aminek a végét idézem:
„az ember gonosz, benne nem bízom.
De tűz, víz, ég, s föld igaz rokonom.
Igaz rokon, hozzátok fordulok,
Tűz, víz, ég, s föld leszek, ha meghalok,
Tűz, víz, ég és föld, s minden istenek:
Szeressétek, akiket szeretek!”
Akkor arra gondoltunk, hogy ez az ellentmondás számtalan költői-írói asszociációra ad alkalmat. Ősz volt, s láttuk, ahogy aszály utáni őszelőn már nem sütött a nap tüze perzselőn. Szelek szárnyán szürke fellegek törnek elő, és kincseket érő eső áztatja a végletekig kiszomjasult földet, hogy életre keltse a már vagy majdan termőtalajba szórt kenyérmagvakat.
Az alkotó is magvető, művével szellemi táplálékot kínál az arra éhezőnek. Minden szerző más-más ízeket, frissítő zamatokat kínál. Ki-ki leteszi a művészet asztalára, amit szellemi kincseként létrehozott, lelke mélyéről kiszakított.
Az ember és a természet közös szívdobbanása, az ember és természet harmóniája illetve e harmónia megvalósulása mindig is vágyálma volt a föld népeinek. Ebben a harmóniában viszont túlontúl sok, sőt egyre több lett a disszonáns hang.
A víz, amellett, hogy valamennyi élet bölcsője, minden napjaink nélkülözhetetlen eleme is. Élővizeink egyre szennyezettebbek lesznek, édesvíz készleteink pedig rohamosan fogynak.
A levegőt fő alkotó elemein túl nem kívánatosan gyarapítjuk. A levegőszennyezést épp a legnagyobb, legnépesebb országok hagyják figyelmen kívül. A mozgó levegő, vagyis a szél hurrikánok, tájfunok, orkánok formájában fittyethányva az ember által áhított harmóniára váratlanul törnek az emberre.
A tűzzel sem bánunk okosan. Legalább is nem mindig. A föld hatalmas erdőségeit, oxigén gyárainkat pusztítjuk ezer hektárok felégetésével, érdekek alapján, vagy csak a gyújtogatás öröme miatt. A vulkánok sem az ember óhaja szerint törnek ki, Még is a tűz, a békés családi hangulat megteremtője, nélküle ezerféle hiányt szenvednénk.
A földet, amelynek azt a részét, amelyet termőtalajnak nevezünk, vajon megfelelő bánásmódba részesítjük-e? Tágabb értelemben pedig ő minden élet hordozója, ugyan akkor annak temetője is.
Ezeken gondolkodtam a kiállítás nézegetése közben, és ismét rá kellett jönnöm szándékaink közösek voltak. Az anyag és a tudat furcsa szerelmi viszonyát szerettük volna boldogító tetszéssel megmutatni. A költők, írók a szép gondolatokkal, rímekkel, szavakkal festik meg a környezeti csodát. A kiállító tárgyszerűségében kereste mindezt, amikor mámoros érzéssel összeszedte a vízmosta, fagyrepesztett, szeleburdi széltől döntögetett, nyári melegtől szikkasztott, természet által alkotott gyönyörűségeket. Lehet, hogy csak szeme lelki fényétől lett szebb, mert másképp rakta össze, illesztette egymásba, azt, amit a természet rendje rendetlenül elrendezett.
Nem nagy művészet ez, csak ötlet és szándék, valami kifundált valóságérzet, valami, ami mellett más elmegy, s mi azt szeretnénk, hogy rápillantson, netán megálljon és elgondolkozzon, hogy minden, amit eddig a művészet ránk hagyott, csak másolata annak, amit a természet ősidők óta nekünk alkotott és adott.
Szentesi Ottokár festőművész megnyitójában mondta: "Egyfajta kreativitás, egyfajta olyan alkotó látásmód jellemzi Boór János alkotásait, amelyekben megtalálja valamiben a műtárgyat és nagyon kis átalakítással, valóban szobrok születnek. A Ready Made, amely stílusirányzat, Amerikából indult el, de visszavezethető a francia szürrealizmusig. Marcell Duchamp-ék is a készen talált tárgyakat különböző szituációkban helyezték el, teret adtak nekik és így egyszercsak szoborrá váltak. Boór János térformáló képességének köszönhetően ezeknek az egyszerű tárgyaknak egyszercsak tere, levegője lesz, egy különvilágot teremtenek maguk köré a formák. A konstruktivizmus legszebb hagyományait elevenítik fel és a ráció, az érzelem, a tudatos szerkesztés az, ami ezekben a munkákban szépként jelenik meg.”
"Különös, tanulságos történet. Boór Jánosé. - írta ifj. Koffán Károly a kiállításáról. Már nem fiatalember, amikor kiállítással, mint képzőművész jelentkezik. A társadalmi közfelfogás szerint túl lehetne élete aktív periódusán, hiszen nyugdíjas. Ám ifjakat megszégyenítő szorgalommal gyűjt tárgyakat, áttelkesítve őket saját gondolatvilága szerint. A huszadik század műtörténete ismeri e műfajt, és jegyzi a "készen talált tárgy" legújabb kori mű nemnél.”
Ezt követően kezdett érdekelni ez a „műfaj”. Ma már tudom, hogy a ready made olyan természeti vagy ember alkotta, de eredetileg nem művészeti tárgy, amelyet eredeti környezetéből kiemelve műalkotásként állítanak ki. Az ilyen eljárás a - dadaizmus polgárpukkasztó ötletének egyikeként került az - avantgard művészetébe, napjainkban főként a ( neoavantgard ) pop artnak nevezett irányzatát jellemzi.
"Végpont ez -írja a pop art (arte povera) jellemezéseként Szabolcsi Miklós - a "művész" mindentől megszabadult, nemcsak a jelentéstől, hanem a formától, a tárgytól, az anyagtól is. A "művek" vagy a tárgyi világ egy rendezetlen, kiszakított halmaza (például félig kidöntött bab- vagy cementeszsákok, rongyok), vagy bárhol tetszőlegesen elhelyezett tárgyi elemek (járdaszél ólomkerettel), vagy valamely ismert technikai vagy tárgyi elem, alkatrész egyszerű bemutatása (egy napilap egy reggeliző asztalon, falra akasztott szíjcsomók), vagy ez sem: csak beleképzeli az "alkotó" a természetbe, a folyópartba, a sivatagba, egy hegyoldalba a "művet" - vonalat-, vagy csak egyszerűen eltűnődik..." Szabolcsi megállapítása szerint az avantgardizmus "a kísérletek, próbálkozások, divatok során" itt érkezett el "nullapontig, a nem művészetig is". Egyes szerzők ebből azt a következtetést vonják le, hogy az - az -absztrakt művészet átmenete a - giccsbe, jelentésnélkülisége az elidegenedés társadalmi erőit támogatja.
Én, aki rendre viszolygok az avantgárdtól és a közelálló irányzatoktól ezen a kiállításon nem éreztem elidegenedést, ellenszenvet. Ellenkezőleg beleestem a tárgyak bűvöletébe és szégyenlős egyetértéssel Aradi Nórával írtam le ezeket a sorokat. Ő ugyanis arra mutatott rá, hogy igenis pozitív esztétikai hatást gyakorolhat "egy-egy természeti tárgy, például a monumentális szobor hatását felidéző sziklaalakzat, egy fatörzsmetszet vonalainak gyönyörű, harmonikus rendje. Hiszen az embert a társadalmi tapasztalás tanította meg mindenfajta természeti szépség észlelésére, a körkörös vonalak harmóniája, egy kőzetmetszet rétegeződésének összhangja azért adhat esztétikai élményt, mert a természeti, biológiai összefüggések rendjének, a szükségszerűség harmóniájának, a törvény szilárdságának képzetét kelti”.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások