A rejtélyes kezdet

És mégis mozog a Föld! A monda szerint ezzel a felkiáltással zárult le a szellemi forradalmak egyik legnagyobbika, ha egyáltalában nem a legnagyobbika. Azóta is gyakran idézik ezt a mondatot - sokszor talán túl igaztalanul is - mint azon tévedések állítólagos bizonyítékát, amelyekhez a makacsság és illetéktelenség vezetett.

E tévedések története közismert. A régiek szemében a Föld volt a világmindenség közepe. Felfogásuk szerint minden égitest a Föld körül mozog közös központú pályákon. Azok a kísérletek, melyek a Napot akarták a világmindenség központjába helyezni, csak a későbbi korok tudományos meggondolásainak voltak fenntartva. Tévedésnek számított, ha valaki a Földet a Nap körül való forgásában a többi bolygóhoz akarta hasonlítani: hiszen a Földet múlandó égitestnek tekintették, melyet a Teremtő csak rövid időre helyezett a mindenségbe. A középkorban azután más felfogás lett úrrá. Lassacskán megszűnt az az elképzelés, hogy a Nap és a csillagok örökkévalók. Lassanként elfogadták az arab AL-BITROGI felfogását, mely szerint a világmindenség kilenc szilárd, áttetsző szférából áll. A paradicsom helye a legkülső, kilencedik szférán kívül volt. Ahhoz, hogy valaki idejuthasson, égi vezetőre volt szüksége. A legjobbnak Mihály arkangyalt tartották, mint aki legjobban ismeri a Földről a paradicsomba vezető útnak a szilárd szférákon át vivő kapuit és nyílásait.

A középkori gondolkodók sem erőltették meg túlságosan magukat, hogy az égitestek mozgását tudományosan megmagyarázzák. Még maga AQUINÓI SZENT TAMÁS is nagyon szabadon kezeli ezt a kérdést: hite ahhoz a sziklaszilárd meggyőződéshez vezette, hogy az égitestek mozgása nagyon bonyolult módon jött létre, véges emberi elménkkel sohasem fogjuk felfogni. A reformáció sem hozott sok újítást ezen a téren. Akkoriban KOPERNIKUS felfogásában még csak tudományos elképzelést láttak, s azt vélték, hogy helytelenségét végtelenül egyszerű számítással lehet bebizonyítani. E felfogás forradalmi előtörését csak GALILEI fellépése hozta meg. A távcső felfedezése után GALILEI ugyanis arra a meggyőződésre jutott, hogy Földünk nem lehet a Naprendszer szilárd központja. Hosszú habozás után, jóakaratú támogatói unszolására végül is nyilvánosságra hozta e meggyőződését. Ennek az lett a következménye, hogy tanításával, mely az akkori tudományos nézettel ellenkezett, a pápai törvényszék elé idézték, ahol visszavonta. De a legenda szerint, melyről megállapítható, hogy későbbi merő koholmány, makacs meggyőződésének mégis kifejezést adott azzal, hogy végül így kiáltott fel: Eppur si muove! És mégis mozog a Föld!

Az a nyughatatlanság, amely ennek a könyvnek a címében szerepel, nem az, amely GALILEI hírnevét örökre megalapozta. De mégis meg kellett emlékeznünk GALILEI-ről, mielőtt a földtörténet további tárgyalásait megkezdenők. Hiszen mégis csak ő volt az a kutató, aki a tudományt - így a Földről szóló tant is - bizonyos biblikus elképzelésektől megszabadította. Ő nyitotta meg az utat számos utána következő kutató számára, akik azután száz meg száz fáradságos megfigyelés árán mégis csak közelebb vittek bennünket származásunk örök rejtélyének megoldásához. A kinyilatkoztatás isteni eredetét azonban a tudósok közül egyetlen egy sem tagadja meg, még akkor sem, ha régi felfogások hamis voltát a mai már nagyon tökéletes eszközökkel ki is mutathatjuk. Hiszen a tudós jól tudja, hogy minden új felfedezés csak újabb rejtélyek elé állítja a kutató elmét, minden felelet újabb kérdéseket foglal magában, s mindezek a Teremtő Hatalom megismeréséhez vezetnek. Ha így nézzük a dolgokat, akkor ezeknek a kutatóknak az élete nem egyéb, mint örökös hitvallás. A hit ott kezdődik, ahol a tudomány végetér!

Dícséretes szokássá lett tudásunk egyes fejlődési szakaszait azon tudósok nevéhez kapcsolni, akik az emberi gondolkodás és ezzel karöltve a tudományos kutatás számára új utakat jelöltek meg. Így tehát a mi tudományunk fejlődésének hosszú útját úgy jellemezhetem, hogy ez az út GALILEI-től WEGENER-ig vezet. Az első a fáradságosan tapogatózó kezdet képviselője, a másik pedig merész és zseniális elmélet megalkotója, aki Földünk felületének minden mozgalmát egy elmélettel akarja összefoglalni. Mindketten ugyanazt a tudomásszomjat érezték magukban, mindketten a teremtést s ezzel a Föld keletkezésének nagy titkát akarták megfejteni. Monda és hitrege, hit, tudásszomj és tudomány, mindegyik a maga módján, a maga módszerével igyekezett a nagy kérdést megoldani. És ma mégis égetőbben, mint valaha, áll előttünk a nagy kérdés: honnan jöttünk, hol vagyunk, hova tartunk? Nyugtalanság fogta el "az igazság megismerésére törekvő, kétkedő nemünket" is.

Valamennyi tudomány között éppen a földtan számára a legerősebb és legnagyobb annak a logikai szüksége, hogy választ adjon arra a kérdésre, hol vagyunk? A ma éppen a földtan számára a legfontosabb, hiszen éppen a földtannak egyik alaptörvénye, hogy mindannak, ami ma és itt, a Földön és Földben lejátszódik, más időben és más helyen hasonló módon kellett végbemennie. A földtan tulajdonképen történelem, annak a bolygónak történelme, amelyen az emberiség született és tovább fejlődött. A Föld mai állapota a földtan számára időbeli forma, ama sok változásnak és mozgásnak az eredménye, melyeknek törvényszerűségeit éppen ez a tudomány igyekszik megállapítani, forma, mely a természet örök ritmusa szerint megint csak tovább fog változni. A földtan a föld éneke, melyet gyönge emberi hang utána dalol. Mint minden történelmi tudomány, a földtan is forrásokat keres, tényeket, melyekből adatait meríti. Ezek a források azonban nem szép ábrákkal díszített írott pergamentek, nem is szerszámok, melyekkel a kezdetleges ember első ügyetlen próbálkozásainak nyomát hagyta hátra, hanem kis kődarabok, melyek a mikroszkóp alatt vizsgálva egész hegységek fejlődését tárják elénk. Vagy a földtani gondolkozásmód még merészebb és nagyszerűbb kifejezésével élve: kövületek, hajdan élt lények megkövesedett maradványai. Az emberi természetnek ez a merészsége, mellyel a holt formából minden történés élő és mozgalmas alaptörvényét vezette le, teszi némileg érthetővé annak a földbúvárnak dölyfös felfogását, aki kijelentette, hogy az emberiség "befejezheti majd egykor a természet megkezdett munkáját!"

A valóság azonban szerényebb belátásra int. Eddig még csak azt tapasztaltuk, hogy mindenben folytonos fejlődés van, vagyis mozgás. Nemcsak abban a sokat hangoztatott fejlődésben, amely a majomtól az emberhez vezetett volna, hanem az egész élő, anyagi, szerves világban is, növények, állatok körében éppúgy, mint magában a Földben. Az egész anyagra érvényes a fejlődés alaptörvénye. Keletkezés és elmulás törvényszerű kapcsolatban állanak egymással. Ezt a gondolatot juttatta kifejezésre a földtan egyik kiváló művelője, amikor azt mondta: A geológus jól tudja, hogy a Földön semmi sem örök!

Annak a felismerésnek a következtében, hogy a Földön minden élet fejlődés útján jött létre, némely biblikus nézetnek el kellett tünnie, hogy helyet adjon a tudományos megállapításoknak. A földtan kiszabadította magát a teremtés és özönvíz története szószerinti szövegének béklyóiból. A teremtés hat napját először hat tetszőleges, leginkább s különösen a vallástanításban 1000 esztendőt átfogó időszakra hosszabbították meg. Később azután amikor a hit és tudomány közti vitát ez sem szűntette meg, a teremtés hat napja sokkal szélesebbkörű értelmezést nyert.

 A Naprendszer és kialakulásának elméletei.

A Földnek megvan a maga saját helye a Naprendszerben s egész létét az ott uralkodó törvények szabják meg. Habár csak az a célunk, hogy a Földdel foglalkozzunk, mégis a kérdés, hogyan keletkezett a Föld, hogyan jött létre, arra kényszerít, hogy a Naprendszer keletkezésének kérdését is megvizsgáljuk. Ez a kérdés azután megint újabb kérdésekhez vezet, - végül is eljutunk az első tyúk és az első tojás régi, közismert történetéhez! A csillagászok, akik a Naprendszer keletkezésére vonatkozólag illetékes választ adhatnak, az évek folyamán különböző elméleteket állítottak fel. Ezek részben annyira gyerekesek voltak, hogy sokszor az avatatlan is, bár gyakran igaztalanul, nevet rajtuk, részben pedig annyira bonyolultak, hogy komplikált számításaik csak a csillagvizsgáló intézetek rejtélyes világába valók. Amidőn a csillagász a Hold keletkezésének kérdésével foglalkozik, olyan okok miatt, melyekről később még szó lesz, "nyilvánvaló kényszerből a Földhöz tér vissza s a kérdés további kibogozását átadja a földbúvárnak". A két tudomány ezen határterületéről azután sokat beszélnek és írnak mindaddig, míg egy újabb elmélet nem születik. Egy ideig ez az új elmélet is megállja helyét, szellemes védelmezői lesznek, mígnem aztán elavul s helyet ad újabb elméletnek, amely pontosabb megfigyeléseken alapszik. Néha egy ideig több elméletnek is vannak hívei egyszerre, míg csak el nem söpri őket egy rendkívüli egyéniség nagyszerű szellemi műve, amelynek megalkotóját a történelem azután lángésznek nevezi el. Akkor azután ez az új felfogás lesz az új elmélet s a régieket már csak néhány szorgalmas gyüjtő kartotékja őrzi meg. Egyes részleteik pár ember agyában esetleg még tovább élnek, olyanokéban, akik ragaszkodnak a régihez és nem szívesen veszik az újat.

Tény azonban, hogyha az ember a napokat és a csillagokat akarja közös tulajdonságaik alapján osztályozni, akkor előbb az elméleteket kell rendszereznie. Vannak monisztikus és dualisztikus elméletek, más szóval mindezen elgondolások, melyek Naprendszerünk kialakulásával és felépítésével foglalkoznak, két nagy csoportra oszthatók. KANT és LAPLACE elméletei, melyek egymástól csak kevéssé különböznek, az első, a monisztikus csoportba tartoznak. Mindkét tudós egymástól függetlenül és kissé eltérő alakban állította fel alapvető elméletét, melyet éppen ezért általánosan Kant-Laplace-féle elméletnek neveznek. Ez az elmélet a kezdet kezdetén alaktalan ősködöt tételez fel. Ebből az ősködből alakult ki azután fokozatosan Naprendszerünk, amelyen belül meghatározott és általános érvényű törvények uralkodnak. Ilyen fejlődést gyakran figyelhetünk meg a természetben. A kezdet legtöbbször egyszerű, forma nélküli és szabálytalan; a végeredmény összetett és sokféle részlet bonyolult összességéből áll, amely azonban minden bonyolódottsága ellenére is egyszerű törvényekkel vagy képletekkel magyarázható meg. E tények szemléleténél az ember alig tudja magát kivonni annak a lenyügöző benyomásnak a hatása alól, hogy a természet a meglévő anyaggal takarékosan gazdálkodva, az eredetileg nyers és laza tömegből végül is harmonikus, mesteri egészet alakított ki. Ugyanez érvényes egyébként - talán még nagyobb mértékben - a szerves világra, az élők világára is.

A Kant-Laplace-féle elmélet szerint a Naprendszer kialakulása az alaktalan ősködből a következőképen ment végbe. Az ősköd sűrűsödésével kiterjedt gáztömegből álló Nap alakult ki. Ez a Nap lehülés és összehúzódás következtében gázgömbbé sűrűsödött. Az egyenlítője mentén ezután egyre kisebbedő közös központú gyűrűk váltak le, mint amilyeneket még ma is látunk a Saturnus körül. A gyűrűkben levő sűrűbb magok körül végbement sűrűsödés folytán a különálló testeknek egész sora keletkezett, egész bolygóraj, mely azután a Nap körül keringett. Létük kezdetén ezek a bolygók gáznemű állapotúak voltak, tehát belőlük is leválhattak gyűrűk, melyek összesűrűsödés folytán maguk is holdakká alakultak. Ezen elmélet szerint tehát a Föld a Nap egy gyűrűjéből alakult ki, kísérője, a Hold pedig az akkor még gáznemű Föld egy gyűrűjéből jött létre. Ily módon nyerte el helyét a Föld-Hold-rendszer a Naprendszer keretén belül, anélkül, hogy a Naprendszeren kívüli erők ebben közrejátszottak volna.

 Nagy vonásokban ez a monisták elmélete. Ezzel ellentétben a dualisták a Naprendszeren kivüli alakító erőt tételeznek fel.Foglalkozzunk ezek között CHAMBERLIN korszerű elméletével, mely a csillagászok szerint "kiváló kiinduló pontot" jelent. CHAMBERLIN szerint Napunkhoz valamikor egy csillag olyan közel haladt, hogy a Nap egyensúlyi és nyugalmi viszonyait rendkívül nagy mértékben megzavarta. Ennek a veszélyes találkozásnak és közelségnek következtében a Napról gázrészek váltak le, melyek azután rendkívül gyorsan lehültek. A gáztömegek pirinyó bolygócskákként viselkedő nagyon parányi szilárd testecskékké sűrűsödtek, melyeket tudományos néven planetezimáloknak nevezünk. Az ily módon kialakult spirális ködben  itt-ott sűrűbb részek létesültek, melyek mind több és több planetezimált vonzottak magukhoz, mígnem azután bolygókká alakultak, mint a minő a Föld is. A Kant-Laplace-féle elmélettel szemben itt van az egyik főkülönbség. CHAMBERLIN szerint ugyanis a Földnek már születése pillanatában is volt szilárd magva, mely később a planetezimálok folytonos hozzátapadásával egyre nagyobbodott. CHAMBERLIN egyébként a holdak keletkezését is megmagyarázza. Szerinte ezek olyan kisebb terjedelmű égitestek, melyek a nagyobb bolygók vonzáskörébe jutva, abból többé nem tudnak szabadulni.