Megkövesült élet.

A kövület

Hogy a Földről szóló tudomány az utolsó harminc vagy ötven év alatt olyan előkelő helyet vívott ki magának a tudományok között, amelynek következtében a 20. század ipara a nyersanyagok felkutatásánál napról-napra fordul tanácsért a Föld búvárához, mindez végeredményben egyetlen egy, látszólag egészen jelentéktelen tényre vezethető vissza. Földtani tudásunk hatalmas fejlődése alapjában véve teljesen a megkövesedett tengeri kagyló beszédes leletén nyugszik, melyet valahol a hegyek magas csúcsán találunk vagy pedig a közönséges homokba vagy mészkőbe beágyazva. Az viszont igaz, hogy évszázadokig tartott, míg végül ennek a leletnek a beszédét az ember megértette. Elkeseredett viták folytak a leletek körül, de végül is e hosszú vitákból született meg a mai földtan.

A kövületek sokszor sajátságos formái, szabályos díszítései az ember figyelmét minden korban megragadták és ráirányították a növényeknek vagy állatoknak megkövült maradványaira (VI, VII, VIII. tábla). Már a kőkor kezdetleges embere is valami különöset látott ezekben a maradványokban és gyakran viselte azokat dísz vagy amulett gyanánt. Így tehát a Föld tudományának egy gőgös kutatója joggal állapíthatta meg, hogy az első kőzetgyüjtemények alapjait már 30.000 esztendővel ezelőtt megvetették.

És mégis nagyon sokáig tartott, amíg az ember a kövületek valódi jelentőségét felismerte s míg a fossziliák, vagyis kövületek, mint a földtan fontos okmányai vagy vezérfonalai, jelentős szerepüket megkezdhették.

A természet ölén élő ember számára, aki az istenekkel, az idő viszontagságaival és a szelekkel naponta küzdelmes harcot vívott és minden szokatlan jelenséget a jó vagy rossz szellemekkel hozott kapcsolatba, ezeknek a különös köveknek természetfölötti jelentőségük volt. Kihalt állatok csontmaradványait, melyek a Himalája hegyomlásai alkalmával kerültek napfényre, a bennszülöttek tisztelték és imádták. Azt tartották, hogy ezek a csontok a felhőkből estek alá s olyan éber szellemektől származnak, amelyek a földön akartak vándorolni. A keletindiai szigetvilágban még ma is gyüjtik és kifőzik a megkövesült csontokat, mert gyógyító erőt tulajdonítanak nekik.

A középkori néphit kevésbbé tisztelte a kövületeket. Számára a kövületek nem jelentettek egyebet, mint a természet szeszélyes játékát, amiben annak bizonyítékát látták, hogy a természet a legkisebb kőben is meg tudja mutatni korlátlan hatalmát. Csak akkor indult meg hosszadalmas vita a kövületek jelentősége körül, midőn felismerték a kövületek természetes eredetét.

Habár az állati testrészekkel való hasonlóság nagyon feltűnő volt, az ember mégsem mert a kövület és az élőlények közötti összefüggésre gondolni. Legtöbbnyire csak kisebb, gyakran rossz magatartású töredékkel volt dolga, melyek nem sokat árultak el, vagy pedig a kagylóhalnak vagy más különös lénynek a maradványait találta meg. De már akkor megindult a vita afölött, hogy vajjon a kövületek csak a természet szeszélye folytán jöttek-e létre, például földrengések vagy más hatalmas természeti jelenségek alkalmával, vagy pedig növényeknek és állatoknak valóban megkövesedett maradványai-e. Az utóbbi nézet különösen STENO-nak, a földtan prófétájának (1669) személyében lelt alapos és erős védelmezőre. STENO egy alkalommal egy cápaállcsontot és különösen annak fogait tanulmányozta. Véleménye szerint ezek a fogak a természetben található legélesebb vágóeszközök. Midőn később egyszer cápafogakat mutattak neki, amelyeket a tengertől távol, szilárd kőzetből tucatjával lehetett kiszedni, pillanatig sem habozott annak kijelentésével, hogy ezek az éles, háromszögalakú, gonosz tárgyak hajszálra hasonlítanak az általa megvizsgált cápaállkapocs fogaihoz. STENO vélekedése szerint mégsem gondolhatjuk, hogy a természet emberi kezet alkotott volna a hozzá tartozó ember nélkül. S valószínűleg cápafogat sem a hozzátartozó cápa nélkül.

A per úgy dőlt el, hogy a kövületekben most már hajdan élt lények megkövesedett maradványait látták. A győztes felfogás hívei azonban csakhamar túllőttek a célon és a legegyszerűbb külsejű kövületek alapján a legelképesztőbb rekonstrukciókat, kiegészítéseket alkották. Egy emberi combcsontról, mely valamelyik temető felásatásánál került elő, azt állították, hogy elefánt csontja. Az ember teljes joggal kérdezette, hogy mért éppen ott építették az első keresztények templomaikat, ahol a régi pogányok elefántjaikat temették el?

Nagy fontossága volt azonban annak a megfigyelésnek is, hogy a kövületek többnyire a jól rétegzett, vízszintesen települő kőzetekben fordulnak elő. Ez a tény STENO-t nemcsak arra a meggyőződésre vezette, hogy az ilyen kőzeteknek a vízben kellett keletkezniük, hanem annak a felismerésére is, hogy minden egyes rétegnek már le kellett volt ülepednie, mielőtt a felette levő kialakulhatott volna. Ez az egyszerű megfontolás mintegy másfél évszázad múlva valóban a földtan legfontosabb alaptételeinek egyike lett, amely nélkül a Föld tudományos vizsgálata elképzelhetetlen és a földtani munka lehetetlen volna.

De, miként ezt már többször említettük, minden eredmény újabb kérdéseket is vet a felszínre. A kövület és az üledékes vagy szediment kőzetek településének felfedezése a tudományt egy teljes évszázadon át azon súlyos kérdés elé állította, hogy hogyan került olyan magasan a tenger színe fölé az a réteges kőzet, amely a benne található kövületek alapján tulajdonképen a víz alá való. Más szóval, a cápafog a cápa állkapcsába tartozik, a cápa pedig a tengerbe való és nem sziklába, fenn a magas hegyekben.

Háromféle válasz is volt ezekre a kérdésekre. Az elsőt a pesszimisták adták, akiknek semmi bizalma sem volt ehhez a még gyermekcipőben járó földtanhoz; szerintük az olyan tudomány, amely ilyen képtelenségeket állít, sosem lehet valamivé. A másik az eretnekektől származott, akiknek a szemében az egész rejtély nagyon egyszerűnek látszott. Szerintük a vízszintes települési rétegek a víz színe alatt jöttek létre, s később hatalmas földmozgások emelték őket a tenger színe fölé. Ez már olyan válasz, amelytől a mai földtan alig tér el.

A harmadik válasz a biblia felelete volt.

Az özönvíz

Az özönvíznek biblikus elképzelése látszólag valóban nagyon természetes magyarázatot adott nem csak arra a kérdésre, hogyan lehetséges, hogy a Földön annyi kihalt állatfajjal találkozunk a kőzetekbe zárva, hanem a réteges kőzeteknek létezésére is, melyek STENO szerint a vízben ülepedtek le. A biblia kifejezetten azt tanítja, hogy az özönvíz a legmagasabb hegycsúcsokat is elborította és valamennyi állat elpusztult, kivéve azt a néhány párat, mely NOÉ bárkájában lelt menedéket.

Az özönvíznek ez az elképzelése még akkor is sok védelmezőre akadt volna az első geológusok között, ha nem is támogatta volna a biblia teljes tekintélye. Akkoriban a vízözön világos elméletnek látszott, melynek segítségével minden nagyobb kéregelmozdulás nélkül - amely akkoriban még egészen valószínűtlenül hangzott volna - érthetővé lett a titokzatos kövület megjelenése. A biblia megtámadhatatlansága arra vezetett, hogy nem látták be egy özönvíz, gyakorlatilag tekintve, teljes lehetetlenségét és sok megmagyarázatlanul maradt jelenségről megfeledkeztek s végül is minden tudományos aggály elől mereven elzárkóztak.

A kövületben nem láttak mást, mint a biblia egyik bizonyítékát s nem, mint eddig, az özönvíz történetében kísérletet a kövület értelmezésére. És éppen itt volt a tévedés. Mert a Föld kutatói körében is egyre erősbödött az a meggondolás, hogyha a biblia nem tanított volna meg bennünket a világot elpusztító özönvíz ismeretére, akkor megtámadhatatlan bizonyítékok alapján a geológusnak kellett volna felállítania az özönvíz elméletét. Valamennyi kövületet, amennyiben nem a természet játékát látták bennük, a bibliai katasztrófa nyomorúságos maradványának tekintették. Egy szalamandra csontváza (IX. tábla) azt a megindító elképzelést keltette fel, hogy egy Szodomából és Gomorrhából származó bűnös ember siralmas maradványa.

Lassanként azonban megérlelődött az a belátás, hogy az egymás fölött fekvő rétegek közti nagy különbség sehogyan sem egyeztethető össze egyetlen egy negyven napon és negyven éjszakán keresztül tartott özönvízzel. S csodálkozva állapították meg, hogy egy fontos tényt teljes száz esztendőn keresztül figyelmen kívül hagytak. Ugyanis minden egyes rétegnek előbb kellett leülepednie, mint a rája települőnek, tehát különböző korúaknak kell lenniük. Ahol a rétegek vastagsága nagy méreteket mutat - gondoljunk csak a Colorado Nagy Szurdokára (Grand Canyon) (XXI. tábla) - ott nyilvánvalóan tekintélyes időnek kellett elmúlnia a legalsó és legfelső réteg leülepedése között. Feltűnt azután még az is, hogy a rétegek gyakran meggyűrve vagy meredeken álló helyzetben jelennek meg és fölfelé gyakran igen éles határral, megint vízszintes helyzetű rétegek zárják be sorozatukat.

Mindezeket eleinte azzal igyekeztek megmagyarázni, hogy a Föld történetében nem egy, hanem több özönvíz pusztított. Ezeknek a katasztrófáknak a számát egyre gyarapították, míg végül a negyvenötödik özönvíz esetében be kellett látniuk, hogy még a negyvenhatodikkal sem tudnának kielégítő eredményre jutni. S a hosszú vita végén még mindíg teljes rejtelmességében állt ott a kövület, a kihalt lények megkövült maradványa.

Még egyszer a kövületről

Valójában ennek a rejtélynek megoldásával kezdődik az újabb földtan. A Föld történetét nagyon érdekes könyvben találjuk megírva: a réteges vagyis üledékes kőzetekben, az úgynevezett szedimentekben. A hasonlat a könyv és az üledékes kőzetek között nagyon találó. Mert a történeti földtan, vagyis a Föld történetével foglalkozó tudomány tulajdonképen nem más, mint ezeknek a kőzeteknek a története az első óceán keletkezésétől kezdve napjainkig, tehát a különböző rétegeknek a törvényszerű sorrendje valóban egy könyv teleírt lapjához hasonlít. Az üledékes kőzeteknek ez a könyve ma már meglehetősen rendezetten hat. A tudományos vízözönelmélet derengésének idején azonban még olvashatatlan volt. Minden reménytelen összevisszaságban hevert, a szöveg megfejthetetlen jelek zűrzavaros kavarodása volt, a titokzatos lapok számozatlanul, szanaszét hevertek. Amiként a napoleoni idők tudósai az egyiptomi papiruszok hieroglifáit nagy fáradsággal fejtették meg, úgy kellett a XVIII. század geológusának az üledékes kőzetek titokzatos nyelvének kulcsát megkeresnie.

A Föld valamely helyén szabályszerűen egymásrakövetkező, zavartalanul és vízszintesen települő rétegeket találtak, melyeknek a Steno-féle alaptörvény értelmében alúlról fölfelé egyre fiatalabbnak kellett lenniök. Más helyeken ugyancsak megtalálták ezeket a kőzeteket, még pedig néha úgy, hogy egyszer fölfelé, máskor meg lefelé fiatalabb, illetőleg idősebb rétegek egész sorozatában folytatódtak.

Ha például csatornát ástak, ráakadtak egy M rétegre, közvetlen összefüggésben a fölötte települő fiatalabb N réteggel. Ha azután valahol mélyebbre ástak, előbukkant az M alatti, idősebb L réteg is, ellenben valamely dombhát átvágásában rátaláltak az N fölé települt még két vékonyabb O és P rétegre. Ha tehát az első szelvényben még csak két rétegünk volt, a domb szelvényében a rétegek száma már ötre növekedett és pedig L-től P-ig egyre fiatalabb rétegek következtek egymásra.

A különböző rétegsorokat ekkor gondosan és pontosan egymáshoz illesztették. Az egymásután következő üledékeknek sora egyre nőtt és az összekúszált lapú könyvben egyre több és több oldal sorakozott elfogadható rendben egymás után. Lassacskán világossá lett, hogy a Föld valamennyi réteges kőzete, palái, homokkövei, mészkövei határozott rendszerben foglalnak helyet. Ennek a rendszernek egyes részeit szűkebb területeken itt-ott már megállapíthatták. Hiányzott azonban még az összefüggés. Még sok hézag volt a gyanítható rétegsorozatban, amely még távolról sem volt áttekinthető. De különböző kellemetlen zavarok is felléptek. Olyan szelvényekben például, amelyekben jó feltárásban jelentek meg a rétegek, s ahol már előre örülni lehetett annak, hogy szép és megszakítás nélküli teljes szelvények lesznek megismerhetők, sokszor megtörtént, hogy a P réteg például közvetlenül rátelepült az L rétegre a közben levő másik három réteg minden nyoma nélkül.

Olyan ismertető jelet kellett tehát találni, melynek alapján az összehasonlítást az egyes képződmények között nagyobb távolságokon át is keresztül lehetett vinni, mint amilyen egy rövid csatorna volt. Ahhoz, hogy valamely földtanilag ismeretlen terület - már pedig akkoriban a legtöbb vidék ilyen volt - mészkövének helyét a rendszerben kijelölhessük, szükség volt arra, hogy más vidékeknek hasonló kőzetével összehasonlítsuk, olyanokkal, amelyeknek helyét a rendszerben már tisztázták. Egy szóval annyira pontosan kellett megismerni egy kőzetet, hogy a Föld más helyén biztosan felismerhető legyen. Eleinte azokra a bélyegekre gondoltak, melyekkel a rétegek feltűnnek s egymástól elütnek. Így aztán a vastagság, szín, összetétel, keménység és egyéb tulajdonságok mind kedvelt ismertetőjelek lettek ahhoz, hogy segítségükkel valamely réteget nagyobb távolságra követni lehessen. Mindezek a bélyegek azonban elégteleneknek bizonyultak, mivel a legtöbb rétegnek megvolt az a kellemetlen tulajdonsága, hogy többé-kevésbbé hirtelen olyan kőzetbe ment át, amely nagyon eltérő jellegeket tüntet fel, vagy pedig hirtelen teljesen megszűnt és váratlanul olyan képződménybe ment át, melynek már semmi köze sincs a vízszintes rétegzettséghez.

Mindezek a kutatások, amelyeknek sok kutató szentelte egész életét, nagy mértékben előmozdították, hogy az üledékek könyve olvashatóbbá váljék. Nem juttatták a tudósokat azonban annyira, hogy megtalálták volna azt a kulcsot, amely valamennyi nehézség megoldását lehetővé tette volna s amelynek alapján a rendezetlen lapokat végre is egységes egésszé köthették volna össze. Az a jelentéktelen kis oldalszám, amely egyik lapot a másikkal összeköti, s amely nélkül egy könyvet sem üthetünk fel teljes biztonsággal, még mindíg sűrű homályba volt burkolva.

A XVIII. század vége körül Angliában tört ki az - a földtan számára fölötte kedvező - "őrület", hogy a leghihetetlenebb csatornákat ássák meg, melyek lassanként kegyetlenül a napvilágra hozták a mélyebb talaj szerkezeti sajátságait is. A csodálkozó munkások lába nyomában állandóan ott járt egy csodabogár, aki az újonnan lefejtett meredek falakat lankadatlan kíváncsisággal tanulmányozta, csak azért, hogy maszatos kezeivel időről-időre titokzatos zsákmányt süllyesszen zsebébe. SMITH WILLIAM volt ez a fáradhatatlan gyüjtő, a legnagyobb titok hordozója. Ez a titok nemcsak a földtan teljes gondolkozásmódját változtatta meg, hanem sok más tudományt is új, soha nem sejtett, soha nem járt ösvényre vezetett. Ama kevesek közé tartozott, akiknek megadatott, hogy tudjanak valamit minden más földi halandó és sok ezer más kutató előtt. Ő volt az első, aki lelki szemei előtt elvonulni látta az egész életet, mely ezerféle formában állandóan változott és gyarapodott. Természetéből folyó bátortalanságánál fogva azonban hallgatott, annál is inkább, mert tudta, hogy felfedezése sokkal nagyobb és csodálatosabb, semhogy általános elismerésre és megbecsülésre találjon. Abban a meggyőződésben, "hogy módszere a gyakorlati bölcseletnek olyan rendszerévé lehet, mely a Föld egész felületét összefoglalhatja", kortársainak gúnyolódását és hitetlenségét azzal akarta lefegyverezni, hogy minél több megdönthetetlen bizonyítékot gyüjtsön össze.

Fáradhatatlan barangolásai végül is teljes bizonyosságot szolgáltattak. Az a mód, ahogyan ekkor felfedezését megfogalmazta, éppen olyan szerény volt, mint egész egyénisége: "A kövületeket már régen tanulmányozták, mint furcsa jelenségeket, nagy fáradsággal összegyüjtötték és megőrizték, hogy azután, mint csodát mutogathassák, de senki sem akarta meglátni azt a bámulatos rendszert és szabályszerűséget, mellyel a természet a kövületeket rendezte, s amelynek alapján minden egyes kövület-csoport bizonyos réteget határoz meg." Ez tehát más szóval annyit jelent, hogy a különböző rétegekben különböző kövületek találhatók, vagyis minden réteget meghatároz kövülettartalma, a benne előforduló vezérkövületek.

Ennek a törvénynek messzehordó jelentőségét történelmi példa mutatja. Egy angol geológust, aki Észak-Amerikában a Niagara-vízesések környékén utazott, meglepte az a körülmény, hogy ott olyan mészkő fordul elő, mely emlékeztetett egy hazájában előforduló mészkőre. A távolság nagysága nem engedte meg azt a következtetést, hogy talán ugyanazon mészkővel van dolga. Így aztán egyszerűen csak leszögezte a meglepő hasonlóságot hazája és az idegen föld kőzete között; s tovább folytatta útját. Más geológus azután ugyancsak bejárta ezt a területet. Őt már erősen befolyásolták honfitársának, SMITH-nek az eszméi, s így különös figyelemmel vizsgálgatta azokat a hatalmas vastagságú mészrétegeket, melyekben ugyanazokat a kagylókat és korállokat találta meg, melyeket már ismert Angliából. Ennélfogva ez mégis csak ugyanaz a mészkő volt, mint az angliai, azzal egy időben s hasonló körülmények között ülepedett le.

A kövület áthidalta a nagy távolságokat. És az üledékes kőzetek nagy könyvében most már minden oldalon ott állott a helyes lapszám.

A sziklák története

Az új felfedezés nagyon meglepte a Föld kutatóit, de örömük első fellángolásában csak arra törekedtek, hogy a különböző kőzetrétegeket minél jobban összehasonlítsák, nem szakítottak azonban maguknak időt arra, hogy Smith-féle törvény messzebbre kiható következményeivel is foglalkozzanak.

Az egymásután következő üledékes rétegeket különböző csoportokba foglalták össze, melyeket idővel mind részletesebben osztályoztak, amint a különböző rétegek ismerete előrehaladt és elhatárolásuk tökéletesebb lett. Ilyen módon a Föld történetét az élet első megjelenésétől kezdve napjainkig három időcsoportba (korokba) osztották be: paleozoikum (ókor), mezozoikum (középkor) és neozoikum vagy kainozikum (újkor). Ez a beosztás erősen emlékeztet az emberiség történelmének hármas tagolására, amelyet szintén ókorra, középkorra és újkorra osztanak. Ezen időcsoportok mindegyikét tovább alcsoportokra (korszakokra) osztották. Sajnos, az egyes korszakok jelölésére használt neveket nem választották meg rendszeresen. A nevek ugyanis részben az illető korszak uralkodó kőzeteire vonatkoznak, mint pl. kréta, kőszén, részben pedig arra a vidékre, ahonnan az illető korszakot először írták le, mint pl. perm (az oroszországi Perm kormányzóság nyomán), vagy devon (az angliai Devonshire grófság neve nyomán). A földtani időbeosztást legegyszerűbb formájában a következőképen adhatjuk meg:

III. Neozoikum v. Kainozoikum	2. Negyedkor (Quartér)
A Föld újkora	1. Harmadkor (Terciér)
II. Mezozoikum	3. Kréta
A Föld középkora	2. Júra
	1. Triász
I. Paleozoikum	5. Perm
A Föld ókora.	4. Karbon (Kőszén)
	3. Devon
	2. Szilúr
	1. Kambrium

Meg kell továbbá gondolnunk, hogy ez az átnézetes beosztás korántsem felel meg az egyes időszakok valóságos tartamának. Csak viszonylagos korszámítást tesz lehetővé, például csak azt állapítja meg, hogy a devon idősebb, mint a karbon, de fiatalabb, mint a szilúr. Általánosságban annyit mond, hogy alulról fölfelé haladva mindíg fiatalabb rétegekkel van dolgunk. Meg kell azután még azt is gondolnunk, hogy ez az egész beosztás tulajdonképen a hajdani élőlények megkövült maradványain alapul, tehát voltaképen csak azt az aránylag rövid időt foglalja magában, amióta az élet a Földön megjelent.

Az ókor legidősebb képződményei, vagyis a kambrium rétegei alatt még idősebb kőzetek fordulnak elő, amelyeket a Föld búvárai két csoportba osztottak be. Ezek közül a fiatalabbat eozoikumnak, az állati élet hajnalkorának nevezték el, mert képződményeiben kétes kövületeket találtak, melyek egykori élő szervezetek maradványaira engedtek következtetni. Proterozoikumnak, algonkiumnak vagy prekambriumnak is nevezik. Az újabb kutatások az állati maradványoknak már egész sorát tárták fel ebből az időből. Ezek a maradványok már aránylag magasabb szervezettségű élőlényekre utalnak. A hajnalkori képződmények alatt következő rétegösszletet régebben azoikumnak, azaz állat nélküli kornak nevezték el, mert benne sosem akadtak élő szervezetek nyomaira s így úgy vélték, hogy abban az időben még semmiféle szerves élet nem volt a Földön. Újabban már inkább az archaikum elnevezést használjuk erre az időre, ami őskort jelent. Észak-Amerikában ugyanis találtak már olyan archaikus kőzeteket, amelyekben szervezetek maradványait vélték felismerni. Bár ily maradványok ebből a korból még bizonytalanok, kétségtelenül megállapítható bizonyos jelek alapján, hogy ebben az időben már kialakult a Föld vízburka, eső volt és árapály.

Az óceánok kialakulása óta a Föld történetét, már amennyiben az élet fejlődésére vonatkozik, három nagy szakaszra oszthatjuk. Ezek közül a legrégibben, az azoikumban, a régi felfogás szerint az életnek még semmiféle nyomát nem lehet felfedezni. Az élet megjelenését megelőző kor rengeteg hosszú ideig tartott, legalább is olyan sokáig, mint az utána következő időszakok együttesen. Ez rendkívül nagy jelentőségű tény. Maga a számítás ez időszak képződményeinek rétegvastagságán alapszik. A második időszakban már régebben is feltételezték az életet, bár ennek kétséges nyomait akkoriban még nem is találták meg. És azután következik a harmadik időszak, a legfiatalabb, mely a földtörténelmi értelemben vett ókor kezdetétől napjainkig tart. Ezen időszak alatt fejlődött az egész növény- és állatország lassacskán mai magas fokáig.

Minthogy az első két nagy időszakot még meglehetősen kevéssé ismerjük, a "sziklák történelmének" csak azzal a részével foglalkozunk, mely az élet terjedésének és fejlődésének tanúi alapján számunkra hozzáférhető. SMITH idejében, amiként a fentebb közölt vázlat is mutatja, a Föld történetének ezt a fiatalabb fejezetét a kövületleletek alapján három nagy csoportba osztották, amelyeket a bennük talált megkövesült növényi vagy állati maradványok szerint megint tovább osztályoztak.

Az új földtani korbeosztás rendszere külsőben alig különbözik SMITH kortársainak beosztásától. És mégis a kettő között ott van egy egész eszmevilág elmúlása! A XVIII. század végén a kövület nem volt egyéb, mint jól használható ismertetőjel, összehasonlító bélyeg a rendszerbe osztandó kőzetrétegek számára. Magának a kövületek közti különbségnek még vajmi kevés figyelmet szenteltek. A "sziklák történelme" - habár az egyes rétegszakaszok elválasztása helyes volt - nagyon hasonlított a semmitmondó évszámok halmazához vagy olyan történetkönyvhöz, melyben egyszerűen csak a csaták s a rákövetkező békekötések olvashatók, az okok és hajtóerők ismertetése nélkül.

11. kép. Trilobita, az ó-korra jellemző háromkaréjú rák.

Csak a XIX. század kezdetével vonult be a földtanba a fejlődés, az evolúció forradalmi gondolata, mely az élettelen halmazból csodálatos történésnek, az élet történetének lélekzetet elállító híradásait keltette életre. A földtan nagy érdeme éppen abban van, hogy az általános fejlődés megismerésének útját egyengette. Szilárd alapot teremtett sok, az élettel foglalkozó tudomány számára. Mert az evolúció, transzformáció, mutáció, vagy akárhogy is nevezzük a különböző fejlődési elméleteket, végeredményben valamennyi a "fosszilis életformák merev rendszeréből" nőtt ki.

12. kép. Ammoniteszek.

Már korán észrevették, hogy valamely földtörténeti korszak végén egész növény- és állatcsoportok eltűnnek, ellenben mások lépnek föl az új korszakok kezdetén. A háromkaréjú rákok, a trilobiták (11. kép) az ókor végén kihalnak. A spirálisan becsavarodott ammoniteszek (12. 13. és 14. kép) és az egyenes, hosszú, szivaralakú belemniteszek (15. és 16. kép), a szarvalakú, durvahéjú rudisták (17. kép), valamint a nagy óriásgyíkok a középkorban jelennek meg, s e kor végén ki is pusztulnak. Az újkorral megkezdődik az emlősök hatalmas iramú fejlődése. Ma már tudjuk, hogy ezek a jelenségek legtöbbnyire összefüggnek a szárazulatok és tengerek eloszlásának változásával is. Akkoriban azonban ezek a változások, melyek egyébként a növényvilágra is kiterjedtek, a legnagyobb mértékben lekötötték a tudományos világ érdeklődését. S habár még máig is sok rejtély maradt megfejtetlenűl, mégsem nyomhatjuk el mosolyunkat, ha azt olvassuk, hogyan értelmezték száz évvel ezelőtt ezeket a megfigyeléseket. Még az előző század közepe tájáig is azt gondolták, hogy az életet időről-időre hatalmas katasztrófák pusztították el, amelyek után megint új teremtés következett. A pusztulásnak és teremtésnek ez a folytonos váltakozása azonban végül is olyan sokszor ismétlődött már, hogy még a legjobb hiszeműek is lassanként idegenkedni kezdtek. Mikor végül már a huszonkilencedik teremtés javasolásánál tartottak, maga a katasztrófa-elmélet is kimúlt.

13. Krétakori óriási ammonitesz.

Minthogy a huszonnyolcadik és egyúttal utolsó katasztrófa véletlenül a Noé-féle özönvízzel esett egybe, az ember nem igen tud attól az érzéstől szabadulni, hogy az egész elméletet - ha talán öntudatlanul is - a biblia befolyásolta. De a babiloniak, kaldeusok, héberek, görögök és egyiptomiak hagyományaiban is szerepet játszottak özönvizek és világkatasztrófák. Ebből arra következtettek, hogy ezeknek a sorsdöntő eseményeknek elgondolása az ember "belső" sugallatában gyökerezik, amely minden embernek lelkébe, még a legkezdetlegesebbébe is, kezdettől fogva be van oltva. E belső megismerésnek a legkülönbözőbb népeknél való megegyezésében bizonyítékot láttak a bibliai elképzelés helyessége mellett.

14. kép. Rekonstruált liaszkori ammonitesz. (Fraas nyomán.)

A valóságban ezek a katasztrófák és vízözön-mondák hirtelen fellépett természeti események élénk emlékéből alakultak ki, amelyek a költői hagyományban óriásivá, az egész Földet átfogókká nőttek meg. Mert hiszen e természeti események a kicsiny ember szemében oly óriási nagyoknak tűntek fel, hogy felfogásuk szerint legalább is az egész földgolyóra kihatással kellett lenniök, amelyre magyarázatot csak valamely természetfölötti erőben, legtöbbször az istenség büntető haragjában találtak. NOÉ bizonyára átélt egyszer egy óriási, mindent elsöprő szökőárat, amilyen nemrégen Japán partjait pusztította el.

15. kép. Belemnitesz megkövesült maradványa.

16. kép. Belemnitesz rekonstruált képe.

Nagyon tanulságosak ebből a szempontból azon népek rituális szokásai, melyeknek nincsenek írott hagyományaik. Példa erre a következő eset: Mikor 1766-ban hatalmas földrengés pusztította el a venezuelai Cumana legnagyobb részét s utána óriási esőzések következtek, az indiánok rendkívül termékeny időszakban reménykedtek. Régi vallásos szokásaikat követve, nagy ünnepségekkel adtak örömüknek kifejezést afölött, hogy a régi, rossz Föld elenyészett s közeledik a megújhodás órája.

17. kép. Vastaghéjú kagyló, rudista, a krétakorszakból.

Talán megtaláljuk az ilyen szokásokban és hagyományokban a szoros összefüggést ama bibliai és nem bibliai elképzelések közt, melyek a Föld eljövendő pusztulására és feltámadására vonatkoznak.

Az élet története

A tapasztalat lassanként megtanította az embert arra, hogyan lehet a kőzetek korát a bennük előforduló kövületek alapján meghatározni. A földtörténelemnek ez a lépésről-lépésre való fáradságos felépítése ahhoz vezetett, hogy a kövületben hovatovább a kipusztult élet nyomát látták, más szóval magának az élet történetének fontos okmányát.

Ma már közismert dolog, hogy a földi élet az idők folyamán nagyon kezdetleges állapotból fejlődött mai alakgazdagságáig és változatosságáig. Ezáltal minden egyes földtörténeti kort az élet bizonyos meghatározott fejlettségű szervezetei jellemeztek. A legrégibb rétegekben, melyekből élő szervezetek nyomai már ismeretesek, kisebb gerinctelen állatok maradványai jelennek meg. Az ókor folyamán már az alacsonyrendű gerincesek is fellépnek, a középkorban a hüllők, az újkorban pedig rendkívüli mértékben virágzik fel az emlősök osztálya. Végül a negyedkor az első tanúja a szerves világ csodálatos jelenségének: az ember megjelenésének.

Jól tudom, hogy ez a felsorolás csak nagyon hiányos vázlata az élet nagy fejlődési vonalának. Sok szeme hiányzik még azoknak a hosszú láncoknak, melyek minden életformát egy közös eredethez akarnak hozzákapcsolni. Mert csak nagyon kevés kihalt állat maradványa őriztetett meg számunkra. A kövületek csak nagyon kis töredékét képviselik annak a sok növénynek és állatnak, mely a földtörténet hosszú idején keresztül a Földet benépesítette. S ez egyáltalában nem csodálatos, ha meggondoljuk, milyen sok kedvező körülménynek kellett közrejátszania abban, hogy valamely növény vagy állat testének egyes részei megkövülhessenek s így megmaradhassanak.

Régebben, amidőn még azt vélték, hogy az élet fokozatos fejlődése a vallási tanokkal nem egyeztethető össze, nagy hírnévre tettek szert ezek a hiányzó láncszemek, a missing links. Még az akkori idők karikatúráiban is megtaláljuk ennek a nyomát. Ma már nem sok maradt meg e hiányzó láncszemekre vonatkozó gúnyolódásokból. De bármennyire is tökéletlen az élet krónikája, mégis ez hozta meg korunk élettudományának nagy eredményét: az általános szerves fejlődés felismerését. Jól tudom, hogy ez a fogalom sok fejtörést okozott, s ma már lényegesen mást jelent, mint néhány évvel ezelőtt. Itt is fenyegetett egyszer egy Eppur si muove. Elméleti s gyakorlati vizsgálatok a fejlődéselmélet tanításait a salaktól megtisztították, eredetileg nagyon tágkörű érvényességét élesebben körülhatárolták és több új fogalmazásra vezettek.

Mindez azonban nem változtat azon a tényen, hogy az életben állandó mozgás van, az új viszonyokhoz való állandó alkalmazkodás, anélkül, hogy visszafelé való haladás valamelyest is észrevehető lenne. Ez a mozgás állandó előrehaladás, ha talán nem is olyan egyenletes ütemben, mint eleinte gondolták. Nyugalmi időszakokra a gyors fejlődés korszakai következnek. Így például a középkor a fejlődésben nyugalmi időszaknak tűnik. Ennek az időszaknak a végén azonban az életnek heves és hatalmas arányú változása következik be a Földön.

Az élet eredetéről mitsem tudunk. Csak annyit sejtünk, hogy az élet a Földön keletkezett. Ez minden! Hogy hogyan és miért, fölösleges kérdések, mert úgysem tudjuk, Nem hiszem, hogy az élet hirtelen kelt volna életre s kétlem, hogy valamely merész kémikus retortájában valaha is élet keletkezzék. Az a feltevés, hogy az élet a parton vagy az édesvízben, vagy pedig a forróvízben keletkezett, egyaránt alaptalan, az a megállapítás pedig, hogy "az apály idején szárazra került iszap rezgése által keletkezett", teljes esztelenség.

Az élet története tehát az élet első ismeretlen kezdetének megdöbbentően nagy kérdésével kezdődik. Nincs egyetlen egy olyan megfogható tény sem, amely ennek a rejtvénynek megfejtésében segítségünkre lenne, nem ismerünk semmi olyan eredményt, amelyre a tudományos kutatás támaszkodhatnék. Itt csak a hitben való megnyugvás segít.

Az első életnyom, melyet a Föld búvárai egy az Ontario-tó partjáról származó, egyesek által az archaikumba, mások által az eozoikumba sorozott mészkőben találtak meg, már magasabb szervezettségű lénytől származott. Ez a rejtélyes, kicsiny szivacs, melyet a tudományos irodalomba Atikokania lawsoni néven vezettek be, az ősformának tekinthető, de lehetséges, hogy talán nem is az. Ennek a különös és egyedülálló szivacsnak a fellépése után a maradványok lassacskán megsokasodnak. Egyre jobban megvilágosodik előttünk az élet történetén keresztül vezető út, amelyen az élet évszázadról évszázadra vándorolt, megfoghatatlan hosszúságú időkön keresztül. Nem célom itt az élet fejlődését nyomról-nyomra követni. Sőt az élet áttekinthető családfáját sem akarom itt egy - ki tudja hányadik - kísérlettel felállítani. Ehhez most sem időnk, sem helyünk nincs. A legtöbb családfa különben is még túlsok veszélyes elágazást mutat, amelyek csak az élénk képzeletből fakadtak s amelyekkel némelyek a hirhedt hiányzó láncszemeket akartak áthidalni. Bizony még maga a természet is, bár mindenben törvényszerűnek mutatkozik, megenged magának néha szeszélyes kilengéseket, mintha ezzel is csak még jobban hangsúlyozni akarná óriási lehetőségeit. Ezek azonban néha legtökéletesebb elgondolásainkat is azzal fenyegetik, hogy tévutakra viszik.

Vannak különös, állandó életformák, melyek régi időkből származó tulajdonságaikat különböző földtani időszakokon át megőrzik, s így minden időből változatlan s látszólag változhatatlan alakban kerülnek elő. Mellettük azonban az élet történetében néha olyan explozív állatcsoportok is fellépnek, melyek rendkívül hirtelen fejlődnek ki s aránylag nagyon rövid idő multán ismét eltűnnek, mintha a hirtelen, erőszakos fejlődésben egész erejüket felemésztették volna. Az első csoportnak egyik klasszikus képviselője a pörgekarúak (Brachiopoda) közé tartozó Lingula (18. kép), mely a kambrium óta mindmáig egyforma maradt. A második csoport képviselőiül, kettős szempontból nézve is, a júra- és kréta-időszak óriási ősgyíkjai tekintendők (X. tábla), mert gigantikus méretük épp olyan érdekes, mint rövid lételük. A Diplodocus hossza kicsiny fejétől hosszú, izmos farkának végéig számítva 26 méter volt, s elefántszerűen idomtalan teste mintegy 20.000 kilogrammot nyomott. Kortársa, a Brontosaurus mintegy 30 tonnát nyomott s mintegy 20 méter hosszú volt. Mindkét állat növényekkel táplálkozott.

18. kép. Lingula beani, jurakorszaki pörgekaru. (⁴/₃ nagyság.)

Hogy egyes állatcsoportok miért pusztulnak ki olyan hirtelen, éppen annyira megoldatlan kérdés, mint fellépésüknek a ténye. Az ily csoportok kipusztulásuk előtt legtöbbnyire még igen nagyszámú formát hoznak létre, melyek különböző irányokba fejlődnek, végül azután a kihaló csoport utolsó képviselői elfajúlnak, elsatnyúlnak. Az ammoniteszek spirálisan csavarodott házai a triász-korszakban hallatlan formagazdagságban fordulnak elő. Később szabálytalanságok jelentkeznek rajtuk s csak nehezen érik meg a júra-korszakot. Itt azonban megint változatos fejlődésnek indulnak, míg végül a krétában rendellenes, kicsavarodott formákká satnyulnak. Ez jelenti végüket. A fiatalabb korszakokban már teljesen ismeretlenek.

Az állatvilág valamennyi törzsében találunk olyan családokat és nemeket, melyek fejlődésük folyamán új életkörülményekhez alkalmazkodtak. Gerinces állatok a szárazföldről a tengerbe vándorolnak, mások megint a levegőben való életmódhoz alkalmazkodtak. Egy hüllőt átmeneti alakok kötnek össze valamely később fellépő halformával. A madaraknak és krokodilusoknak pedig permkorbeli hüllőkben van közös ősük.

Mindez azt a benyomást erősíti meg, hogy az élet nem egyéb, mint az anyagnak valami más, megváltozott energiaformája. Nem tudom, hogy vajjon az élet élettelen anyagból keletkezett-e. Nem tudom, s nem is állítom ezt. De nagyon lebilincselőnek tartom azt a gondolatot, hogy az evolúció kiterjeszkedik egyrészt az élettelen anyagra, másrészt a beszéddel és szellemmel megáldott emberre is. A folyamat kezdetén az öntudatlan s élettelen anyag áll. A természet azután tovább fejlődik a növényekkel és állatokkal benépesített világgá, hogy végül is az ember fellépésével öntudatossá váljék.

Bizonyos, hogy a nagyobb szabadsághoz és öntudathoz vezető hosszú fejlődésnek ez a láncolata a világegyetem három legnagyobb csodáját fogja körül: az anyag keletkezését, az élet kezdetét s végül a legcsodálatosabbat, a gondolkodó ember megjelenését, vagy más szóval a szellem létrejöttét. A Föld egy bölcselkedő búvára valamikor azt mondta, hogy a természet az emberben nyert lelket, a természet az emberben kultúrává fejlődött.

Ez a gondolat is nagyon csábító, mely a kultúrában látja az anyag legmagasabb fejlődési formáját, s valóban - avis aux penseurs - hallatlan filozófiai lehetőségeket nyujt. Valóban lebilincselő könyv lenne, ha egy geológus megírná egyszer az emberiség korszerű történetét. Mert bármennyire fejlődtünk is, bármennyire is különbözünk és eltávolodtunk már fejlődésben és műveltségben a neandervölgyi embertől vagy az Eoanthropus-tól, egy törvény: kötöttségünk a Földhöz változatlanul érvényes maradt.

Minden idők és népek istentiszteletében van egy elem, mely éppen ebből a kötöttségből adódik. Hasonlóképen van ez a művészettel is. Ha a tűzkőbányák körüli első települések a 20. század nagy ipari gócpontjaivá fejlődtek is ki, s ha el is dicsekedhetünk azzal a haladással, amely a dárda- és nyílhegyek készítésére alkalmas kövek cserekereskedelmétől napjaink olajforrásainak és ércelőfordulásainak feltárásáig vezetett: - nagyon kétes értékű az a kifínomulás, amely a tűzkőért folytatott harctól a bányákért folyó légi és gázháborúhoz vezetett.

Annyit azonban tudok, hogy az emberi történelem évszázadai a földtörténetben csak egy rövidke pillanatnak felelnek meg és a menhireknek és a nagy kősíroknak jelképi jelentősége nem sokban különbözik a mi síremlékeinktől, melyek legföljebb csak kecsesebb alakúak.